Messziről jövünk. Nem vagyunk egyformák. Hiába vagyunk felvértezve bármilyen páncéllal, a múló idő koptat, simít, ha szerencsénk van, lágy talajfogásokkal vészeljük át a zajosabb napokat.

Lassan rájössz, hiába vagy kemény, kicsi, óriás, ragyogó, csúnya, sima, színes, fakó, a sorsod eleve elrendeltetett, mikor ide kerültél. Ahogyan folydogálnak az egyre gyorsuló órák, más, mások lesznek a fontosak életed során. Nem kerülheti el a figyelmedet, hogy magadon és a melletted állókon az idő fogást talál. Van, akit megpróbál az élet, a szerencsésebbek megtalálják az egyensúlyt, de mindenkit besimít, eltűnnek a sallangok, előtűnik a sima felszín, az igazi való. A kezed már nem érez csak apró különbségeket, finom vonalakat és felismered, hogy csak jó történt veled, az íves felületek illeszkednek egymáshoz, mindenki megtalálja a maga helyét.

Kavicsok vagyunk a folyóparton. Összeér az életünk, csiszoljuk, koptatjuk egymást, hatással vagyunk egymásra. A fövenyen rend van, csak közelről vannak apró egyenetlenségek, de ez nem zavarja az összképet. Ha nem teszel semmit, a folyópart akkor is menedék, egy elérendő cél, ahol nyugalmat találsz. A beilleszkedés tökéletes, a nagy egész sértetlen, a megkopott kavics végső nyugalma rendíthetetlen.

De mindig vannak akik mást és máshogy akarnak. Vegyél magadhoz néhány kavicsot és építhetsz velük, belőlük házat, várat, hidat, iskolát, mindegy, valamit, ami mindenki javát szolgálhatja.

Hiszem azt, hogy életünk köveit egymáshoz illesztve olyan közösséget formálhatunk, melyre gyermekeink is példaként tekinthetnek. Az eszközök MI vagyunk, a célnak már az is megteszi, hogy ne a fövegyen legyünk egy a sok közül.

 

Üdvözlettel:
Csepregi Tamás
Alapító


 

 

top